A szállásunk kis erkélyéről (nevezzük inkább kilépőnek) három dologba pillanthattunk be. Első a szicíliai élet: a kis, alattunk elhelyezkedő udvar egy asztalosműhelyhez hasonlított, ahol már korán reggel megkezdődött a munka, a hosszú deszkák, kis 3 kerekű motoros furgonra pakolása. A második a vár, mely balra fenn az utca másik oldalán felügyelt minket és a környéket. A harmadik, pedig a káprázatos kilátás, a völgyre, illetve a jobbra magasodó hegyekre.

 

 

 

Castiglione di Sicilia középkori városkája 600 méter magasan húzódik fel a sziklás domboldalba az Alcantara folyó völgyéből. Neve a latin Castrum Leonis „az oroszlán vára” elnevezésből származik, mivel a közelben magasodó sziklákat oroszlánnak nevezték. Az arab időkben alakították ki a környéket megfigyelő erődítményt, majd a normann dinasztiák uralkodása idején királyi város volt.

Látnivalói a templomok, a vár, s a várostól nem messze található bizánci templom a „Cuba”, illetve a gyönyörű természeti környezete.

 

Mivel mi voltunk az egyetlen lakók a vár alatti házban, így a reggeli, a pár száz méterrel lentebb, található másik szálláshelyen volt. Lesétáltunk a széles, kanyargós úton, a szűk kis utcácskában lévő B&B-hez. Szép, virágos teraszon terítették meg az asztalt számunkra. A reggeli igazán bőséges volt, frissen facsart narancslével, s a környék gyümölcseivel. Jól belaktunk, s visszasétáltunk a még kellemesen simogató reggeli levegőben. Aznap az Etna meghódítására készültünk. Mivel több helyen olvastuk és barátoktól is azt hallottuk, hogy fenn hideg van, bármilyen jó idő is legyen lent, ezért pulóvereket, direkt erre a célra hozott tavaszi dzsekiket és bakancsokat gyömöszöltünk egy hátizsákba.

 

Az Etna Európa legmagasabb működő vulkánja. Körülbelül 3350 méteres magassága minden kitörés alkalmával változik, ezért pontosan nem meghatározható.

 

Mivel szállásunk a tűzhányó északi oldalán feküdt, úgy gondoltuk, hogy körbejárjuk. Nyugatról közelítettünk felé. Randazzoban még megtankoltunk, nehogy pont a legveszélyesebb pillanatban fogyjon ki  az éltető üzemanyag és ne tudjunk elmenekülni egy esetleges kitörés elől. Bronte felé vettük az irányt. Ezen az oldalon sík vidék fogadott bennünket termékeny földekkel, az útról a meredek zöldellő hegyoldaltól nem lehetett messzire látni. Nicolosi felé már keskenyebb, kanyargósabb lett, s egyre beljebb és feljebb haladtunk. A látvány, s a színek kontrasztja igen megkapó volt. A sárgán virágzó rekettyés csak úgy világított a fekete lávakövek között. Az édeskés illat pemetefűcukorkára emlékeztetett.

 

 

 

Hamarosan megérkeztünk a kötélpálya alsó végállomásán kialakított parkolóhoz. Még mindig nagyon meleg volt, de sortjainkat farmerra, szandáljainkat bakancsra cseréltük. Kételkedtünk benne, hogy szükség lesz-e a zsákban lapuló holmira, de azért magunkkal vittük. A jegyek megvásárlásánál elég mélyen a zsebünkbe kellet nyúlnunk. (138.90 €, ez tartalmazta a lanovkázást oda-vissza, a terepjáró buszokkal való továbbutazást, szintén retúr, illetve az idegenvezetést)

4 személyes, zárt kabinokban jutottunk fel a Montagnola nevű felső állomásig, innen terepjáró buszok vittek tovább, mivel a 2002-es kitörések a felvonó további részét elpusztították, csakúgy, mint a menedékházat. Szerpentinúton haladtunk a sötétszürke holdbéli tájon. Mikor kiszálltunk csatlakozott hozzánk egy fiatal vezető, aki csúccsal ellentétes irányban található parazitakráterekhez irányította a csoportot.

 

 

 

 Megtudtuk tőle, hogy közel 300 ilyen oldalkráter található a környéken. A hókupacokat néhány centis fekete hamu borította, a néhány nappal korábbi kitörésre emlékeztetve. A szél fújt, de nem volt különösebben hideg, így aztán egész utazás során hallgathattam, hogy teljesen fölöslegesen cipeltük a „télikabátokat”. A csoport nagy része sortban, pólóban és szandálban volt, egyesek strandpapucsban - mi a békesség kedvéért magunkra húztunk egy könnyű pulóvert. Az egyre csak füstölgő főkráter innen még igen messze volt, a szintkülönbségről nem is beszélve. Kissé csalódottak voltunk, titkon azt reméltük, hogy oda jutunk, vagy legalább a közelébe. A közel fél órás körséta után visszaszálltunk a terepjárókba és a már ismert úton aláereszkedtünk.

 A parkolóból most kelet felé vettük az irányt. Ez az oldal lankásabb és érdekesebb, végigkísért bennünket a „pipázó” csúcs látványa.

Sant’Alfio felé fordultunk a megkövült lávafolyamok között, mert állítólag ott áll valahol, a Mizo felé vezető úton, Szicília legöregebb fája, a „Centocavalli”. A „Százlovas” fa elnevezése egy régi mondán alapul, valamikor régen egy királynő az Etna meglátogatásakor viharba keveredett, s a nagy gesztenyefa lombsátra alatt talált menedéket a százfős kíséretével együtt.

Sajnos hiába furikáztunk össze-vissza, az útlezárások között, egyik fát sem találtuk több ezer évesnek, így ez kimaradt az élményeink közül. Catania meglátogatását is elhalasztottuk, inkább visszatértünk a szállásunkra egy kis kései sziesztára, majd Giardini - Naxos tengerpartján folytattuk a pihenést.

Naxos Szicília legrégebbi görög települése volt, itt jött létre az első görög kolónia, időszámításunk előtt 735-ben. Ie. 395-ben lakóit elűzték, s ekkor telepedtek meg a közeli hegyoldalban és alapították meg Taorminát. Ma üdülőváros szép, homokos stranddal, tengerparti sétánnyal.