7. nap, Alcantara-szurdok, Taormina, továbbutazás Siracusába.

 

A már bepakolt kocsival mentünk reggelizni. Ismét jól belaktunk, a várakozásoknak megfelelően, majd hamar megérkeztünk a néhány kilométerre fekvő Alcantara szurdok bejáratához. Korábban többször elmentünk mellette, s kinéztük a pici parkolót a bódécskával, az út mellett. Nagyon kedves hölgy feljegyezte, honnan jöttünk, adott egy térképet a környék látnivalóiról, s tájékoztatott bennünket, majd az úttest túloldalán épített lépcsőhöz irányított. A belépés itt ingyenes volt.

 

 

Leereszkedtünk a közel 100 lépcsőn, s mivel még senki sem volt lenn rajtunk kívül, így zavartalanul élvezhettük a megkövült lávafolyamba utat tört folyócska látványát.

 A jéghideg vízbe nem kívánkoztunk, így visszalépcsőztünk a fullasztó úton, s belevetettük magunkat Taormina álomvilágába. A városkát ismerősként köszöntöttük, gyorsan megtaláltuk a parkolóházat, s róttuk is a métereket felfelé az Umberto korzón, majd jobbra egészen a Görög színházig. A pénztárnál még elviselhető hosszúságú volt a sor, fejenként 8 €-ért már koptathattuk is az évszázados köveket. A Csontváry által megfestett, domboldalba vájt félköríves nézőtér s a káprázatos háttérrel rendelkező színpad leírhatatlan látvány. Az Etna füstölgő csúcsa, a kék tenger, illetve a színpad mögött emelkedő, római korban épített vörösesbarna falak valóban vászonra kívánkoznak.

Egy pici szépséghibája azért mégiscsak akadt. A színházat napjainkban is használják, s a nézőtér műanyag székei, illetve a kék berakás, a vetítővászon, sokat rontottak az idillikus képen, s visszarántottak a valóságba.

 

 

 

Visszasétáltunk a Corso Umberton. Az Április 9. tér pepita teraszáról körbepillantottunk, s gyönyörködtünk még egyet a világ talán legcsodálatosabb látképében, s próbáltuk egy életre emlékezetünkbe vésni a látványt. Megnéztük a többi nevezetességet is, mint például a téren található 17. században épült San Giuseppe templomot,

 

 

 

a San Augustin templomot, ahol napjainkban a városi könyvtár található, az 1600-as évek végén épült (Torre dell’Orologio) óratornyot.

Majd az utcán továbbhaladva a Palazzo Duca di S. Stefano és a Palazzo Ciampoli virágos feljáratát, illetve a dóm (Szent Miklós templom) erődhöz hasonlító 1400 körül épült kőépületét az előtte található szökőkúttal.

A barokk stílusban, 1635-ben épült szökőkút tetején lévő kormányzópálcát és glóbuszt tartó női kentaur szobra a város címere.

Autóval leereszkedtünk a tengerparti útra, s igyekeztünk parkolóhelyet találni. Előző este megkerestük a lejárót a festői kis szigethez az Isola Bellához.

 

 

 

Itt található a város egyik strandja is, jó nagy kövekkel, s innen lehet, a bokáig érő vízben átgázolni a Természetvédelmi területként nyilvántartott szigetecske bejáratához. A belépő 4 € fejenként ( a naxosi romok is meglátogathatók vele). Kőkorszaki élményben volt részünk, bármelyik pillanatban elénk toppanhatott volna Frédi vagy Béni a mozgatható kőkapukon keresztül. A szép, délszaki növények és a kék tenger tovább fokozta csodálatunkat.. Meglepetésünkre mire visszaértünk a kapuhoz, azt bezárva találtuk. A jegyszedőnek éppen dolga akadt, így a szigetecske foglyai lettünk, míg az egyik várakozó bele nem fáradt s némi telefonálással elő nem kerítette „börtönőrünket”. Az elkövetkezendő néhány órát a strandon töltöttük (hát és talpmasszázzsal), s mikor már teljesen elgémberedtek a testrészeink visszaindultunk a kocsihoz.

Autópályán Siracusába utaztunk tovább. Szállásunk remekül megközelíthető helyen, a város szélén volt. A recepciós bácsi nagy örömmel fogadott minket, különös tekintettel fiunkra, akit rögtön el is nevezett Bernardónak. Ezentúl mindig nagy örömmel üdvözölték egymást, társalogtak kézzel-lábbal (cukorkával), s nagy volt a csalódás, mikor az úr épp szabadnapos volt. 3 éjszakát töltöttünk itt.

Szobánk elfoglalása után meglátogattuk a közeli Auchant, ahol pótoltuk az otthon felejtett holmikat, mint például szárítókötél és csipeszek…, amire a fürdőruháink és törölközőink karbantartásához feltétlenül szükségünk volt.

Facebook:   Csatangolók