Agrigento és környéke
11. Templomok völgye, Maccalube… a GPS megint rakoncátlankodik…Ifjúságiszálló vagy gyógyintézet?
Licatában nem büféreggeli volt, hanem reggeli. Ez abban különbözött, hogy megkérdezték, hogy mit szeretnénk enni, inni, kihozták aztán ennyi. Nem lehet kétszer, háromszor tölteni… A kávé és a narancslé finom volt, csak úgy, mint a friss ropogós Croassan. (Szerencsére otthagyták a tálcát, így ebből tudtunk repetázni.)
Mai célunk Agrigento, pontosabban a Templomok Völgye volt. Elődjét Akragasz néven i.e. 580-ban alapították, ma az ókor csodás építészeti alkotásai vártak ránk. Már tapasztalatból tudtuk, hogy a rommezők a déli illetve a koradélutáni forróságban elviselhetetlenek, ezért igyekeztünk időben odaérni. A Templomok Völgye, mint ahogy a neve is utal rá, a város alatt elterülő völgyben található, s fölé magasodik a jelenlegi település. A kocsit egy nagy parkolóban hagytuk, ahol a jegyeket is megvettük. Mágneskártyákat kaptunk, fejenként 11€-ért( gyerekeknek ingyenes, de kártyát ő is kapott)+ vettünk egy térképet 1€-ért. A kártya érvényes 2012. 05.25 ig- nem tudom ez esetleg azt jelenttette-e, hogy addig ki-be mászkálhattunk volna???? Vagy, ha már leolvasták a kapunál, akkor érvényét veszti????
A romok az úttest két oldalán helyezkednek el, a mágneskártyákkal nyíló kapukon keresztülközelíthetők meg.. Az ókori görög templomok igen jó állapotban vannak, vagy nagyon jól megmaradtak, vagy, ami a valószínűbb tökéletesen restaurálták őket. A napfényben aranysárgás-barnán pompázó oszlopok megérték az időt és a fáradtságot, mert valóban gyönyörűek voltak.
A rommező elég nagy, a templomok ((Hera-templom, Concordia-templom, Hercules-templom) között óriási szobrok, fejek, fekszenek. Az agavék több méter magas virágaikkal, s óriási tüskéikkel szintén érdekes látványosságnak számítottak. A templomok körül számos ókori épületmaradvány, oszloptöredékek, sírok is láthatók.
Mágneskártyáinkkal visszasétáltunk a kocsihoz, s felautókáztunk a városba. A panoráma útról szép kilátás nyílt a völgyre.
Következő állomásunk az Aragona melletti Maccalube volt. Aragonában sokáig bolyongtunk, míg végre sikerült rátalálnunk egy szolidan kihelyezett feliratra, ami jelezte az utat. Néhány km-re a várostól holdbéli táj következett, a vidék egyre kihaltabb lett, s a növényzet is szépen eltűnt. A kis parkolóban 1 kocsi ácsorgott, mikor megérkeztünk. Mire összecihelődtünk, megérkeztek a gazdái három srác személyében, akik elmondták, hogy nincs messze, de ivóvizet feltétlenül vigyünk magunkkal, mert a forróság elviselhetetlen, alig kapni levegőt, majd elrobogtak. Magunk maradtunk a sivatagi tájon. Elindultunk az útjelző táblákkal jelzett irányba, bő 10 perces séta után meg is érkeztünk a szürke, agyagos, pöfékelő kis vulkánokhoz (vulcanelli). Nagyon érdekes volt, ahogy 10-15 cm-es magasságba lövelltek, s közben egyre pöfögő, bugyogó hangokat hallattak. Nem győztük kapkodni a fejünket a hang irányába. A fiatalúr természetesen nem hagyhatta ki, hogy bele ne tapicskoljon a szürke híg agyagba, így iszapkesztyűjét a kocsihoz visszatérve fél üveg ásványvíz elpocsékolásával tudtuk csak eltávolítani.. A hőség valóban nagy volt, de annyira izgalmas volt a bugyogás közben ide-oda kapkodni a fejünket, hogy ezt csak a visszaúton vettük észre.
A térképen kinéztünk egy kisebb (sárga) utat, amin szerettük volna megközelíteni a déli főútvonalat. A GPS persze nem hagyta magát állandóan Agrigento felé irányított. Miután már a 15 km helyett legalább 20- at megtettünk, s szőlőültetvények között megérkeztünk Yoppoloba, ami sem térképünkön, sem a masinán nem létezett, egy kedves hölgy sietett a segítségünkre.
Előbb olaszul kézzel-lábbal, majd látva arckifejezésünket, apát betessékelte a lakásába és kezébe nyomta a telefonját,ahol egy angolul beszélő barátnője hosszasan ecsetelte, hogy juthatunk Agrigentoba. Yoppoloi „háziasszonyunk” látván, hogy még mindig nem vagyunk teljesen megelégedve, megkérdezte, hogy tulajdonképpen honnan is jöttünk. Majd „ah ungherese!” felkiáltással elrohant, s csak a háta mögött kiáltott vissza, hogy Klára. Aztán csalódottan tért vissza, mert sajnos Klára, egy ki tudja hogyan , mikor és miért odavetődött honfitársunk épp nem volt otthon. Nagyon köszöngettük a segítségét, s továbbindultunk, izgalmunkban nekitolattunk egy láthatatlan kis oszlopnak, ami lekapta a kocsi hátuljáról a díszlécet. de ezt már csak következő megállásunkkor vettük észre.
Persze egyértelműen visszaértünk Agrigentoba….Innen a déli fűúton folytattuk tovább utunkat egészen Castelvetranoig, ahol az északra tartó autópályát választottuk. Estére megérkeztünk Valdericebe, ahol aznapi szállásunk volt.
Szintén kalandos módon sikerült végre rátalálnunk. Furcsa lezárt kapukhoz, magas kerítéshez vezetett a műszer. Aztán hátulról találtunk egy nyitott kaput, egy kis alsó kertbe vezetett. Citromfák ontották óriási gyümölcseiket, s egy ósdi lépcső vezetett fel az általunk kiszemelt épülethez. Mivel kocsival megközelíthetetlen volt így gyalog caplattam fel, míg a fiúk citromot gyűjtöttek. Fenn egy tágas udvar fogadott, s egy felújított épület. Fiatalok bóklásztak, fülükben MP3. Egyetlen furcsa az volt, hogy mindegyikük egyedül volt. Beléptem az épületbe, a recepciónak tűnő pultnál nem volt senki, viszont mellette egy fiatal srác ücsörgött. Kérdeztem, hogy ő-e a recepciós, majd megmutattam az itthon kinyomtatott foglalásomat. Kikapta a kezemből és kiváló angolsággal közölte, hogy nem ismeri ezt az embert. Mondtam neki, hogy persze, hogy nem ismerheti, hiszen ez a mi nevünk, szeretnénk bejelentkezni, hol van a recepciós. Csak hajtogatta, hogy nem ismeri és alig akarta visszaadni a papíromat. Ekkor nyilallt belém, hogy a magas falak, a zárt kapuk nem egy ifjúságiszállót rejtenek, miért is kéne rejteniük, hanem valami egészen mást. Skeráztam vissza a kocsihoz mielőtt még nekem kellene magyarázkodnom, hogy ki és mi vagyok…
Nagyon boldog voltam, mikor elértem a lépcsőt és megpillantottam kis családomat. Közben a szemközti házból már sasolták tevékenységünket. Egy idősebb házaspár az erkélyről méregetett minket, majd megértették, hogy mit is szeretnénk, többször elnézést kértek, hogy nem tudnak angolul, majd kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy meg kell kerülni az egész komplexumot és valahol, ahol véget ér a fal lesz egy nyitott kapu, ott kell bemennünk az albergohoz.
Végül sikerült megtalálnunk, s egy frankó 3 ágyas szobát kaptunk.
