Reggeli után elbúcsúztunk kedvenc recepciós bácsinktól, aki lélekszakadva szaladt utánunk a parkolóba és hozta a számlát. (A számlaadás arrafele természetes dolog, alig tudnék kivételt említeni, ahol megfeledkeztek volna róla.)

Hamarosan a „Zona Archeologica” parkolójában hagytuk a kocsit és lépdeltünk lefelé a bejárathoz, ahol egy jegyszedő állta utunkat és közölte, hogy a jegyet bizony fent kell megvenni. A fiúk rögtön közölték, hogy egyetlen romért sem hajlandók újra megtenni előbb felfelé, majd vissza az utat, így aztán maradt a kívülről való bámészkodás. Összességében kintről is szinte mindent lehetett látni, sőt lehet, hogy jobb volt a rálátás, mintha közelről néztük volna.

 

 

 Dionüszosz fülét azért sajnáltam, szívesen bementem volna a kőfejtőbe, mint ahogy Archimédesz sírját is megnéztem volna, bár az igazság szerint csak a legenda szerint az ő sírja, valójában egy i.sz. 1. századi római kori sír. ( azért az sem tegnap épült). Archimédeszt állítólag egy római katona ölte meg, mikor elmélyülten köröket rajzolt a homokba, s csak ennyit mondott: „Ne zavard a köreimet!”

Így aztán hamarosan elhagytuk az új városrészt és a Ponte Nuovon átmentünk az Ortügia szigetén fekvő óvárosba. A híd közelében egy nagyobbacska parkolóban hagytuk a kocsit, majd gyalogosan vágtunk neki a szűk utcácskáknak, ahol kocsival egyáltalán nem találkozni, esetleg 1-1 robogóval, kerékpárral. Az elején még viszonylag szélesebb a sziget és egy nagy kőfalról nézhettünk le a tengerre. Aztán a vége felé egészen elkeskenyedik, s a csúcsában található egy erőd, ami sajnos nem látogatható, katonai terület. A déli részen kis kikötő, s a városi strand található. A helybéli családok ott fürödtek, játszadoztak a gyerekek. Aretusa forrása egy kerek kőpárkány magasáról nézhető meg. A néhány méter mély medencében egy nagy kupac zöld papíruszsás található, körülötte halak úszkáltak. Továbbhaladva elérkeztünk a sziget végében álló Castello Maniace- hoz.

 

 

 

 A sorompókról lepattantunk, viszont itt láttam életemben először bérelhető bicajokat, amit majd Pesten is be akarnak vezetni. Jópofa, sajna csak 1 bringa árválkodott a „parkolóban”, hármunknak az kevés volt így nem tudtuk kipróbálni. Visszafelé megnéztük a Dóm teret, ami egy kiszélesedő viszonylag nagyobbacska tér, gyönyörű rendbentartott épületekkel. A dóm belülről is nagyon érdekes, mert ókori maradványok felhasználásával épült, s láthatók az eredeti (i.e.5. sz-ból való Minerva templom) oszlopai. Külsejét és az újabb részeit a 18.században barokk stílusban építették át.. Szintén a téren található a Régészeti Múzeum.

A kocsihoz visszatérve megpihentünk, majd elmentünk a Ciane folyóhoz, mert azt olvastam, hogy csónakázni lehet rajta. Európában ez az egyetlen hely, ahol szabadon nő a papíruszsás, s izgalmasnak ígérkezett közötte való evezgetés. Sajnos csak egy zárt bódét találtunk, (lehetséges, hogy azért, mert épp hétfő volt?) képek ugyan voltak kiragasztva a csónakázásról, de hiába jártuk keresztül-kasul a környéket egy kisbusszal kempingező francia családon kívül senkit sem találtunk. Egy darabon be lehetett menni a sás közé, a vízparton épített fa pontonon. Szép és nyugodt vidék volt, a sás különleges.

Az esti szállásunk Licatában volt, Agrigentótól nem túl messze. Ez volt a legdrágább, de meg kell hagyni valóban a legelegánsabb hely. Igazi tömörfa bútorokkal, nehéz függönyökkel és ágytakarókkal. Nagyon tetszetős volt, a berendezést szívesen haza hoztam volna.