Felhős napra ébredtünk. Az egész hegy, a szigetek felhőbe burkolóztak. Még nem esett, de bármelyik pillanatban eleredhetett a frissítő égi áldás.

Összecsomagoltunk. Ez volt az utolsó napunk a szigeten. Talán szomorkodik az idő, hogy elmegyünk? vagy éppen így kisebb a bánat?  Ki tudja visszatérünk-e valaha? A búcsúzás kis szomorúsággal tölt el.

A reggelinél kedvesebbé váltak a leányzók, mint előző nap  voltak. Lehet, hogy rájöttek, nem túl jó reklám nekik, ha rosszat írunk róluk a „szállásfoglaló portálon”, mert többször is elmondták, hogy írjuk be, hogy ilyen meg olyan jók és hogy jól éreztük magunkat. Mára szereztek narancslét is, letették egy fél literes kancsóban az asztalra, sőt még nekünk felnőtteknek is hoztak hozzá poharat és  a kekszadagot is megemelték. Sőt, megkérdezték a legénykét, kér-e csokis sütit és azt is hoztak.

Visszamentünk Milazzoba, mert foglalkoztunk a gondolattal, hogy áthajózunk a Strombolira, de nem volt biztos, hogy az időjárás miatt egyáltalán elindítják-e a hajót. Így Messina felé vettük az irányt.

Búcsúzóul ellátogattunk a sziget északi csúcsához, Torre Farohoz. Szép homokos strandjáról átnéztünk a csizma orrára. Alig több, mint egy héttel ezelőtt, a túlpartról érdeklődően, várakozással telve tekintettünk át ide, a nagy piros-fehér színűre festett jelzőtoronyhoz, s most itt álltunk mellette, az utolsó órában, hamarosan mindez már a múlté, az emlékezésé. Láttuk a túlparton, a hegyoldalban kígyózó, óriási betonlábakon álló viaduktokat, s előtte a tengerbe benyúló Scilla várát.  Még több, mint 2000 km volt hátra hazáig, valami mégis véget ért. Nehezen szálltunk vissza az autóba.

A behajózás, hasonlóan könnyen és gyorsan ment, mint idefelé. (34€), s  újra a jó öreg szárazföld útjait koptattuk.

Dél-Olaszország

A csizma orra Calabria, Olaszország legdélebben fekvő része. 5 tartományból áll: Catanzaro, Reggio Calabria, Cosenza, Crotone és Vibo Valentina. Partjait 800 km hosszan 2 tenger mossa, a Tirrén és a Jón tenger.

Először Reggio Calabriaban álltunk meg, s a gyönyörű, széles tengerparti sétányról (Lungomare Matteotti) néztünk vissza Szicília felé. Csodálatos látványban volt részünk. A sziget és a tengerszoros felett egyre tornyosultak a felhők, s a távoli vízfüggönyön át-áttört a napsugár, hol jobban, hol kevésbé rajzolódtak ki a sziget hegyei. Mi még a napfényben álltunk, de odaát megkezdődött az égiháború. Fantasztikus látvány volt.

Szerettük volna megnézni a Nemzeti Múzeumban, az 1972-ben, a tenger fenekéről kiemelt, s szinte érintetlen állapotban megmard, i.e.5. századból származó, görög harcosok szobrát, a Bronzi di Riace-t, de sajnos hiába jártuk körül az épületet, sehol nem leltünk nyitott ajtóra. Uniós támogatásból újították éppen fel, a táblák jelzése szerint, de ettől még reméltük, hogy látogatható. Sajnos nem sikerült bejutnunk.

Aznapi szállásunk megtalálása kész Fellini filmre emlékeztető jelenetekből állt. A GPS megint huncutkodott, így megálltunk az utca szélén, mivel járda itt sem volt, egyenesen bele egy „ablakba”. A hölgy rögtön kikukucskált, hogy ki érkezett, mi a szokásos módon az orra alá dugtuk a foglalásunkat, ő a szokásos módon kikapta a kezünkből és már ment is a szomszédasszonyához, aki rögtön továbbvonult a kocsmába. Ott összegyűlt a környék apraja-nagyja, majd, kerítettek egy angolul tudó srácot, aki rögtön felhívta a saját mobiljáról a szállásadónkat és így magyarázták el, hogy hova is kell menni.

Utazásunk egyik legkényelmesebb helyére érkeztünk.  Tiszta, szépen berendezett,  szoba , „amerikai konyha” fürdőszoba, gombnyomásra működő redőny, az ottani környezetbe hangulatosan illő falfestés. Szemünk, szánk tátva maradt. Ha véletlenül a sorsunk mégegyszer Copanelloba vezérel csak itt fogunk megszállni.